Világéletemben kerültem a tornatermeket és a valamire való testmozgást. Valahogy soha nem éreztem arra komolyabb indíttatást, hogy ahova el lehet jutni autóval, oda gyalog induljak. Főiskolás koromig maximum a bicaj jelentett közlekedési eszközt, de az sem óriási távon. 21 évesen belekerültem egy kövérségi spirálba, ami szép lassan körém tekeredett és meghatározó gyökeret eresztett mélyen alám, hogy még véletlenül se tudjak tőle szabadulni. Rengeteg évet és kispárnába száradt könnycseppet hagytam magam mögött szimplán azért, mert hatalmába kerített az evés kényszeres hobbivá fejlesztése, és a külsőm nemtörődömségből tökélyre varázsolt szépségből szörnyeteggé alakulása. Nagyon sokáig szépnek láttam magam vagy legalábbis csúnyának nem és a tükörben való saját magam megtévesztése előidézett egy olyan felvonót valamiféle képzeletbeli vízeséshez, ahonnan a zuhanás következett volna a láthatatlan mélységbe. Professzionális szintekre tudtam építeni a zabálás szeánszokat, végeláthatatlan lakomákat csapva és közben eufórikus állapotot előidézve én voltam a kövér lányok viaszbábúja, mert hollywoodi tehetséggel színészkedtem végig 11,5 fél évet. A felszín, amit a világ látott, az egy erős és vidám dagi lány vígjátéka volt, mialatt az otthon melengető bugyraiban saját szappanoperám szenvedő főhősnője voltam minden áldott, magányosan eltöltött vacsoraestemen. A könnycseppek tánca örökre nyomott hagyott a kispárnám pamutrétegeiben, és ha azok mesélni tudnának az érzéseimről, már világhírű bestseller írónő lennék. Mindnek története van, külön-külön járnák el a keringőt a libatollak között, ha elmeséltetném velük, mi minden keltette őket életre. És a könnycseppek soha nem fogytak el. Szerelmek jöttek és mentek, sikerek és kudarcok voltak ihletőik, a szégyen és a tehetetlenség miatt kellett életem részesei legyenek minden áldott napnyugta után. Hiába mostam ki a kispárnát és terítettem a napsugarai alá, az emlékeket eltüntetni és a megélt fájdalmakat elfelejteni nem lehet. Kövérségem minden egyes másodperce beleégett a tollak puhaságába, és míg élek érezni fogják, hogy mennyire akartam én egyszerűen csak boldog lenni. Kövéren nem tudtam meglelni a valós örömöket, mert önmagam utálata lehetetlenné tette, hogy bárki szívének ritmusa párjára leljen a lelkem börtönviselt fogságában. Saját magam rabja voltam és csak egy kulcsot adtam át a lakathoz, azt is az ételnek.

Dagi lányként minden valamirevaló örömforrást hanyagoltam, elzártam magam az élettől. Egy valaminek hódoltam csupán: énekeltem. Minden érzést, minden fájdalmat, minden ábrándot kiénekeltem a négy fal között, így keveredtem a zene rajongójaként egy tehetségkutató élő felvételére, ahol nézőként szemléltem vágyálmaimat megvalósító szereplőit a műsornak. Ott ültem, szemembe vakított több reflektor és én azt éreztem, hogy a vakító fény melege arra sarkall, hogy lássam az életet magam körül és másszak ki a bezárt világomból. Milliók szeme láttára énekeltek a tehetségek a színpadon és ámulattal bámultam arra, hogy álmaik épp valóra válnak, míg én hagyom magam teljesen tönkre tenni. Nekem is vannak álmaim, én is több millió ember előtt szeretnék egyszer valami nagyot alkotni, ami értelmet ad annak, hogy megszülettem.
Szembenéztem tehát a tükörben látható torz testtel és az akkor még cseppet sem kimagasló önbizalommal úgy döntöttem, hogy egy utolsó esélyt adok magamnak. Megérdemlem, hogy tiszteljem saját magam ábrándjait és ezért csak én tehetek meg lépéseket. Tűszúrásnyi szisszenésekkel éltem meg a legelső elhatározást, hogy edzeni kezdek, és kövér lányként belepréselem magam a fitneszterem dübörgő lüktetésébe. Számítottam rá, hogy oly annyira idegen és rémisztő lesz számomra magamat belelátni a szép testek és izzadó akaratok közé, hogy menekülni támad majd kedvem, hiszen az étel mindig hazavár. Egy vas játszótér volt számomra, ahol ügyetlenkedve építettem az én kis álmodozó testképemet a tükörben. Piszok nehéz volt a legkisebb súlyt is olyan szabályosan és hatékonyan elmozdítani, hogy azt ne nevessék ki mások – gondoltam. Minden egyes mozdulat megterhelő volt, miközben meg kellett küzdenem a leginkább félelmet keltő és ijesztő fájdalommal, hogy mások is szembesülnek a dagi testemmel és a bennük felötlő kérdéssel, hogyan jutottam el idáig. Hogyan történt az, hogy egy hattyúból rút kiskacsa lettem, s melegágyam volt az ételfutár cégek összes szórólapja? Hogyan tudtam megállás nélkül váltogatni a sós és édes ízek egymás utáni kóstolgatását? Hogyan hagytam ennyi éven át eluralkodni magamon a kövérségi depressziót? Olyan ez visszagondolva, mintha a kedvenc filmem reklámszünetében elkapcsoltam volna egy másik csatornára és csak a film végén vettem volna észre, hogy lemaradtam az egészről. Pont így nem látom értelmét az utóbbi 11,5 évemnek, mert a kedvenc sorozataimon, az ételek okozta jóllakottságon és az általam megálmodott utazásaimon túl valós örömforrások nem értek. Beültem egy mozifilmre, végignéztem a kálváriámat tétlenül és közben végig zabáltam életem értelmetlen időszakát. Az étel házastársa voltam, szerelmünknek viszont sosem született gyümölcse, hiszen ebben a kapcsolatban mindvégig megalkuvó voltam.

Még ma is a szőnyegen rugdosom a puzzle darabkákat, hogy kirakjam végre életem küldetésének valós képét, ami a dobozon rajta van, de ez kemény munka nélkül soha nem fog összeállni egy kerek egésszé. Ehhez minden egyes kis alkotóelemet nekem kell megérteni, meglátni és a helyére tenni. Most evés helyett életem puzzle tábláját építgetem, ahogyan a testem izmait is. Dagi lányként léptem be az izomműködés fogaskerekű forgatagába és elkapott a lendület. Ma megtörtént az, ami 12 éve soha, nem volt rajtam hosszú ujjú ruha. Ujjatlan felsőben léptem a fitneszterem előterébe, nem frusztrálva magam azon, hogy karjaim feszessé igazítására majd orvos is kell egyszer. Nem szégyelltem a változó testemet. Ismerem az összes gép mechanikai működését, a súlyzók rám gyakorolt hatását, a tűrőképességemet, a kedvelt és kevésbé kellemes gyakorlatok helyes végrehajtási műveleteit. Ezzel a tudattal álltam fel ma az utolsó gyakorlat után, majd fáradtságomtól előrehajolva egy izzadságcsepp hullott a cipőmre. Beleremegtem. A könnyek csorogtak így fél éve az arcomon, fájdalmasan. A kövérség okozta könnycseppek immár nem szereplői a történetemnek, új fejezettel csak a fizikai megterhelés verejtéke tükröződhet az ablakon át beszűrődő napfényben a homlokomon. Minden mély levegővétel, ami segít újra normális tartományba terelni a pulzusomat azért emeli a mellkasomat, mert kövérségem szappanoperája immár kihirdeti a „THE END” végcímet. Elénekelem saját színpadomon azt a dalt, aminek kottája végre nem sír, hanem kacag önfeledten. Ma ugyanis felhívtak a fitnesz iskolából és elfogadták a jelentkezésemet az általam választott, egymást követő képzésekre. Ez a telefonhívás volt az utóbbi 12 évem legjelentősebb „énpillanata”, mert az egykori dagi lány olyan álomszekérre ült fel, ami nehezített macskaköves úton robog a cél felé, de torka szakadtából énekel közben. 37 kilót fogytam eddig. Én leszek a legsúlyosabb tanuló és sokkal többet kell fejlődnöm a többiekhez képest.

De én most színesre festem életem eddigi szürke kifestőkönyvének lapjait. Én, a dagi lány.