Fitnesz képzés, ahogy még sosem beszéltem róla…
Szeptemberben ültem be a fitnesz instruktor képzés keretein belül az iskolapadba, immár a 2017-es év harmadik megálmodott végzettségének megszerzése érdekében. Amikor ezt az egészet én nyár elején kitaláltam, akkor olyan távolinak tűnt és nagyon sok félelem uralkodott bennem annak okán, hogy hogyan fogad majd engem a közösség. Ez egy jogos kérdés volt részemről, minek után edzőnek általában edzett, fitt, sportos múlttal, esetleg versenyzői tapasztalattal rendelkező fiatalok szoktak jelentkezni - különféle országos képzési jegyzékben, államilag elismert képesítéseket megszerezve.
Mit keresek én tehát itt? – gondolhatta volna bárki. Erről még fogok beszélni hétvégi tapasztalataim okán, de elsőként lássuk, hogyan is indult a képzés, mit tanulok és hogyan is fogadtak engem a többiek. Azt tudni kell rólam, hogy én világ életemben kerültem a sportolás minden fajtáját. Hogy is ne kerültem volna, főleg az utolsó 12 évben, amikor a járás is nehéz volt olyankor huzamosabb ideig tartó mozgás után. Egy kövér ember lusta, nem szeret mozogni és fárasztó számára minden mozdulat.
Engem mindig megrémisztettek olyan helyzetek, amikor komfortzónámon kívül estem vagy számomra kellemetlen helyzetet kellett megoldani. Sokszor meséltem már a lépcső fóbiámról. Ez az egyik olyan tevékenység, ami oxigén maszkért kiált a legtöbb túlsúlyos embernél. Ha bárhova mennem kellett, mindig attól féltem, hogy nem lesz lift vagy találkozom valakivel, aki nem akar lifttel menni és ciki lenne nekem is a lépcső helyett azt választani, így végig kell szenvednem – titkolván a megpróbáltatásokat – egy több emeletnyi légszomjat. Mindig mindenhová előbb érkezem. 12 éve. Ennek az az oka, hogy így van időm „lenyugodni”, ideje van a testemnek arra, hogy lehűljön, esetleges lépcsőzéseket kiheverjen, illetve ha rendezvényre, konferenciára megyek, akkor még véletlenül se kelljen mások előtt ülnöm. Mindig hátul kerestem helyet, mindig ki kellett hevernem azt, hogy a lépcsőzések miatt a teljes légző rendszerem helyre tudjon állni. Kegyetlen. Ezekkel az élményekkel mégis homályba vész evéskor és zabáláskor az, hogy milyen nehézségekkel küzd egy duci test. Amikor ettem és kaja orgiákat csaptam, sosem lebegett a szemem előtt az, hogy milyen nehéz nekem a lépcsőzés vagy bármilyen hasonló szituáció. Az emberi elme ilyen. A rosszat elnyomja. Pedig tényleg milyen nehéz ez.
Ezzel a tudatállapottal vágtam bele a fitnesz instruktorságba, félelmekkel, rettegve és azzal a tudattal, hogy esetleg fel kell adnom, ha lelkileg/testileg nem bírnám – persze a kitartás és az akarat ezt a végső esetben engedte volna, de azért fel voltam rá tényleg készülve, hogy bármi megtörténhet. Ez ugyanis nem egy varró szakkör, ahol kényelmesen, ülve tudok elbújni. Ez egy testemet és elmémet is megmozgató képzés, ahol előtérbe kerül az emberi test, a fenék, a kar, a comb, a has, a karok. Itt nem lehet elbújni, itt edzőruhába kell öltözni és gyakorolni kell – mások előtt. Igen, mások előtt, a többiekkel együtt és ez roppant mód ijesztő tud lenni.
Az elméleti résznél megelőztem a sok-sok kérdezőt és bemutatkozásnál vázoltam a helyzetemet, így eloszlattam a másokban felmerülő esetleges kérdést: Na, ő mit keres itt? Meglepő módon nagyon kedvesen és elismerően fogadott mindenki. Egy néhány lánnyal igazán pozitív kapcsolatot alakítottam ki és őszintén tudtam velük beszélgetni mindenről. Alapvetően mindenki nyitott volt a duciságom okán és majdnem mindenki szavakkal is megnyugtatott afelől, hogy amit én most csinálok, az valami „emberfeletti küzdelem” és erre benevezni nem lehetett könnyű. Hát mit mondjak? Nem. Az elmélet az megy. Azt csak tanulni kell. Kb 1000 oldal anatómia, edzéselmélet, stb, stb, stb. Ezzel a részével nem lesz gond, hiszen ez csak tanulás kérdése. Viszont a gyakorlati részt nem lehet bemagolni. Azt egyszerűen csinálni kell, akkor is, ha fáj, ha fárasztó, ha mások előtt nem szívesen csinálja az ember. És ki szeret mások előtt edzeni duci testtel? Senki. Az első gyakorlati hétvége egy mély víz volt. Bemelegítést tanultunk, reggeltől estig gyakorlatilag saját testsúlyos gyakorlatokkal együtt. Egyenként megnéztük a gyakorlatokat, aztán 1 órán át csináltuk, aztán kis csoportban edzőként vezettünk le másoknak bemelegítést és ezt jó párszor gyakoroltuk. Majd áttértünk a saját testsúlyos gyakorlatokra: guggolás, fekvőtámasz, plankelés, hasizom gyakorlatok, stb órákon át. Az edzést vezető tanár utólag elmesélte, hogy neki is annyira izomláza lett az egész nap után, hogy csak fájdalomcsillapítóval tudott aludni. Na, hát voltunk így ezzel egy páran a csoportból is. 7-8 órán keresztül ugrálni, plankelni, guggolni, fekvőtámaszozni azért nem kis teljesítmény – pláne 100 kg felett. Úgy éreztem, hogy ez nekem túl sok, megterhelő és igazából nem is tudom, hogy mertem ezt bevállalni. Ráadásul ráültem egy fitball labdára, ami neki szorult egy gépnek, ami miatt kidurrant. Mi volt az első gondolatom? Kipukkant alattam egy labda. J Na persze, jót nevettünk rajta, de azért mégis ott volt bennem az az érzés, hogy baleset volt, oké, de mégiscsak a súlyom is közre játszott. Túl éltem. Az egész hétvégét túl éltem, büszke is voltam magamra. Na de tudtam, hogy ez még az eleje, ez a kezdet. Most jön majd a neheze, ahogy haladunk előre a tananyagban és jönnek a gépek, az igazi edzések. Eljött a most hétvége. 2 hét betegség után féltem elmenni, de végül úgy döntöttem, hogy ha igazán akarom, hogy erőt kell venni magamon és ez meg is történt. Ott voltam, mert nagyon akartam.
Ez a hétvége kiélezettebb volt duciság szempontból. Először is, már edzőteremben voltunk, fitnesz részlegen, tehát a zárt aerobik teremből kimozdultunk a nagy fitnesz részre, ahol a kis tanoncokon kívül a hétköznapi emberek is edzenek és az edzők edzéseket vezetnek le. Vagyis egy totál éles helyzetbe kerültünk, ahol elindultunk izomcsoportokról izomcsoportokra és nagyon sok gépet végig beszéltünk, próbáltunk, jegyzeteltünk közben serényen, aztán gyakorlás jött. Meglepetésemre ebbe a terembe, ahol voltunk, más fitnesz iskola is jár gyakorlati edzésre, ezért találkoztunk 2 másik iskolás csoporttal is. És itt éreztem azt újra, hogy mások megbámulnak. Volt két srác, aki konkrétan kinevetett, persze amikor rájuk néztem, elfordultak, de ott volt a szemem előtt a vigyorgásuk mögött az „ez eltévedt” gondolatsor. Nem volt jó érzés előttük a teremben lenni. Megjegyzem, iszonyat jó iskolát választottam. A másik iskola növendékeire ránézve azt éreztem, hogy nem vagyok közéjük való. Ők annyira más közeg voltak, ahová én járok, a hétköznapi emberek tábora.
Egy nagyon fájó gondolat suhant végig többször a nap folyamán a fejemben, ami most rendkívül hajt engem előre:
,NEM AKAROK ÖRÖKKÉ ÉN LENNI A DUCI LÁNY, AKI KILÓG A SORBÓL,
Elég volt. Nem akarok más lenni, mint mások. El akarok vegyülni a tömegben a testemmel és nem akarok nevetség tárgya lenni vagy értetlenkedés középpontjában állni. Egy normális testalkatú ember szeretnék lenni, aki, ha ott van az edzőteremben, senki nem veszi észre a testsúlya miatt.
Egyszer egy orvos mondta nekem azt még 150 kilós koromban, hogy „Ha egy 140 kilós ember bemegy egy terembe, akkor mindenki tudja, hogy egy 140 kilós ember bement a terembe…”. És ebben annyira igaza volt. A túlsúly mindig mindenkinek feltűnik, mindig valamiféle „nem normális” látvány, egy torzult és bámulásra okot adó jelenség, egy MÁSFAJTA ember típus, mint az átlag. Egy duci ember az egyszerűn duci, amit mindenki érzékel és lát.
Bár, nagyon erős vagyok és igazából belső megrendülést nem okozott bennem a két másik iskolás fiú szemrehányó tekintete, mégis megszólalt bennem újra a harang:
,NEM AKAROK MEGINT ÉN LENNI AZ, AKI MÁS , MINT A TÖBBIEK,
Összességében elmondható, hogy egy rendkívül intenzív időszaknak nézek elébe. Minden nap kell mennem edzőterembe, hogy a gyakorlati vizsgára mindent tudjak. Itt nem elég tudni, hogy melyik gépet hogyan hívják. Itt pontosan tudnom kell, mi az a madár fogás, hogyan kell megfogni a kézi súlyzót, milyen levegő vétel kell, hogyan kell mozdítani a kart, meddig, milyen szögbe, hová kell emelni vagy lejteni. Tudnom kell helyesen kivitelezni mindent és egy-egy izom csoportra álmomból felkeltve is fel kell sorolnom gyakorlat sorokat. Készségszintre kell fejlesztenem az összes létező gép és kézi eszköz mechanikus/elméleti működését, helyes használatát, az edzéstervezés módszereit, a hatékony fejlődés hogyanjait, hogy másoknak úgy tudjak majd edzőként segíteni, ami az Ő fejlődésüket legjobban segíti. Persze elsődleges célom az állami vizsgabizottság előtt sikeres szóbeli és gyakorlati vizsgát tenni tavasszal, ami számomra 3-szor annyi befektetett munkát jelent, mint bárkinek rajtam kívül a csoportban. Én sokkal nagyobb hátránnyal indulok, le kell küzdenem saját magam, mások tekintetét és gondolatát rólam, a lustaságot, közben elméletben is tudnom kell az anatómia minden szegletét. Vizualizálnom kell a 3D emberi test atlasz összes kis részletét, az ízületeket, az izmokat, a csontokat. Roppant bonyolult és széles témakör az emberi teste és az edzés kapcsolata.
Belevágtam ebbe az életformába, a képzésbe és sokkal nehezebb, mint valaha gondoltam.
Ám az hajt előre, hogy újra és újra szembesülök a duciság nehézségeivel, ezért meg kell küzdenem ezért az álomért az összes kételkedő tekintet ellenére.
Dia
