Dobd ki a mérleget – ez volt az első gondolatom, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit válaszoljak azoknak, akik vagy rettegnek vagy függők a súlymérést illetően. Persze ez nem lett volna hosszú blog bejegyzés és ennél sokkal bonyolultabb az egész elmélet, mintsem ilyen felelőtlen legyintéssel válaszolnék.

Nem állok távol az igazságtól, ha a címzésben szereplő bújtatott „l”-betűt kihalászva a méregfoghoz hasonlítom azt a – valljuk be – szenzációs gépet, amely képes megállapítani, hogy a testünk milyen súlyú. Nagyon sok felfedezés van a világon technikai értelemben, talán mégis ez az egyik legérdekesebb, hogyan is képes egy gép a szemünk elé tárni a kegyetlen valóságot. A súlyunk – legtöbbször – ugyanis nem örömkönnyeket csal a szemünkbe, annál inkább bosszúságot és csalódottságot.

Valahol gyerekkorban találkozunk először ezzel, amikor az iskola orvosi vizsgálatokon megmér minket a doktor, de ott még nem is sejtjük, hogy későbbi életünkre milyen hatással lesz ez az eszköz. Tinédzserként persze már aktívan foglalkoztak minket a téma. Ahogy a nőiség el kezd burjánzani a mellkasunkon és az érzelmeinkben, megjelennek a szerelem gömböcskék, azonnal tetszeni szeretnénk, és életünk során először érdekel minket igazán, mások mit gondolnak rólunk.

Düh van bennem. 34 éves vagyok. Először 16 évesen tudtam, hogy kb 70-80 kg közötti súlyommal dagi vagyok. 18 évesen már konkrétan fogyókúráztam és akkor 64kg-ra lefogytam. Persze ez nem tartott sokáig, az érettségi hónapjaira már híztam. Hogy is ne, hiszen nem épp a legjobb módszerekkel csináltam. A lényeg, hogy 18 évesen már rettegtem és utáltam a mérleget – én is.

Emlékszem, volt egy zöld színű albumom, tele fehér lapokkal, abba ragasztgattam a quelle és ottó katalógusból kivágott modelleket, szép ruhákkal, mert azok jelentették a CÉLT. Magazinok siker történeteit szintén és megannyi újság fogyókúrás ötleteit. Kész infó táram volt a „hogyan fogyjunk le HELYTELENÜL” cikkekből, amiket helyesnek és követendőnek tartottam, mert hát hitelesnek véltem. Ömlött már akkor is felénk az, hogy az elfogadott test a vékony test és kövérnek lenni nem jó. Pedig még nem is éltük a facebook és insta világát, még nem az interneten bújtunk, mint manapság.

Mondhatni, mióta nőnek érzem magam, azaz tizenéves kórom óta a súlyom kérdése fogságban tart. Ha visszagondolok arra, mennyire óriási problémát jelentett nekem az akkori 80 kg súly, majd visszapörgetek néhány hónapot és szembesítem magam azzal, hogy 151 is voltam 2017-ben… hát mit is mondjak.

Sajnos a mérleg sokkal fontosabb nekünk, mint amennyire fontos a helyes út megtalálása. Pont emiatt rendkívül hazug. Helytelenül megválasztott diéta esetén ugyanis elhiteti, hogy nagyon ügyesek vagyunk, rövid időn belül. Majd fogyásunk után visszatérünk kicsit lazább életmódra, a kilók pedig szépen, libasorban visszajönnek, hoznak még magukkal liba haverokat és mi fél év múlva ott állunk és ELEMET CSERÉLÜNK a mérlegen, mert biztos csak rossz. Éppen ezért az a mondás, hogy a „mérleg nem hazudik” a legnagyobb megvezetés a világon. Ezért pedig nők sanyargatják magukat, választják a koplalást és a szenvedést. A koplalás fogalma nálam nem azt jelenti, hogy valaki nem eszik. A jelentése nálam annyit tesz, hogy egyoldalúan, nem megfelelően táplálkozva a sejtek éheznek és látszat fogyást generálunk zsírvesztés helyett leginkább izomból történő csökkenéssel. Ezalatt a szervezet tartalékol, vészüzemmódba kapcsol, pánikol és alig várja, hogy hibázzunk. Hiba pedig az, amikor a sok időn át kibírt koplalást már nem bírjuk – érthetően – és visszatérünk azokhoz az élelmiszerekhez, amelyeket a szervezet kíván. Mit kíván a szervezet és miért? Jó minőségű szénhidrátot, mert ez biztosítja számára az energiát. Mi viszont leginkább nem jó féle szénhidrátokra térünk át, hanem a korábbi, duci időszakban is előnyben részesített ételekre, tele péksüteményekkel, ízfokozós és hozzáadott cukorral dúsított finomságokkal. Így nem csoda, hogy a sokáig éheztetett szervezet örömmel habzsol be minden egyes kalóriát és pakolja be széfjébe, a zsír raktárakhoz. Itt pedig ismét kiló gyarapodás a következmény, amit a mérleg ugyanolyan sebesen követ, mint anno az izomból és vízből történő fogyásunkat. Csak épp gyakorta még magasabbra szökik a szám azon a kijelzőn. A hízásunk pedig magával hordozza az újabb depressziót, csalódott érzést, az önsajnálatot és a „minden mindegy” érzést. Minek is törjük magunkat, ha újra ez a vége?

A testsúly szabályozásban a mérlegen kívül a testrészek körmérete is megfelelő képet ad a fogyásunkról, így érdemes centikban is felírni a kezdeti állapotot. A testsúly többféle tényező okán változhat: menstruációs időszak, menstruáció előtti vagy utáni időszak, stressz, izgalmak, időjárás, sportolás, betegség, hormonális gondok. Ezért nem lehet mérvadó csak a mérlegen látható eredmény, hiszen az nem tudja, éppen milyen közérzetünk van, vagy éppen menzeszünk van-e. Ott a centi, na meg ott a tükör.

Kevés olyan érzéssel szembesülünk amely olyan stresszt, szorongást és várakozást idéz elő, mint a mérlegen várható szám. Amikor ráállunk és tudjuk, hogy előző nap mi mindent tettünk a fogyásért – rendesen ettünk, sportoltunk, eleget ittunk – és mégsem látszódik az eredménye, az a görcsös csalódás kiábrándító, dühítő, demotiváló. Vagyis folyamatosan ki vagyunk téve annak, hogy a testünk változó állapota okán a mérleg legtöbbször indokolatlanul fars kg-ot villogtat és mi mégis erre alapozzuk saját eredményességünket. Helytelenül. Minden megtett lépés a sportban, minden helyes étkezéssel telt nap, minden korty éltető víz hozzájárul a sikeres fogyáshoz, ami hosszú távon mutat majd jelentős változást, és az időszakos kilengések a testsúly változásban feleslegesen veszik el a lendületet, az energiát, a tenni akarást, a kitartást, a szenvedélyt.

Egy ducinak azt kell megértenie, hogy a mérleg nem ellenség, hanem hosszú távú eszköz a kontrollban, ám rabjává válni és ehhez mérni a saját teljesítményünket nem jó döntés. A látható kg nem egyenlő azzal, amennyi erőfeszítést mi teszünk, ezért csak megfelelő idő elteltével érdemes használni. Az sem jó, ha soha nem használjuk, mert amit az ember nem lát, arról hajlamos nem tudomást venni. Egy egészséges mérési pontot kell beiktatni, ami fix minden alkalommal. Ugyanolyan körülmények között, reggel, mosdó után, étkezés előtt, ugyanazon a mérlegen, ugyanazon a fix helyen kell mérni a változást. Teljesen értelmetlen naponta, mert butaság a fent említett indokok miatt ragaszkodni egy nem létező egyenletes változáshoz. A fogyás soha nem lesz egyenletes. Függ a megevett étel emésztésétől, a víz háztartástól és még megannyi dologtól, ami egy-egy egymást követő napon nem lesz egyforma. Nincs a világon olyan ember, aki minden nap azonos deka fogyást tudna produkálni. Azt is fontos megjegyezni, hogy a diéta kezdetekor tudomásul kell venni, hogy az első 4-8 hétben a szervezet át fog állni a rendes és helyes táplálkozási rendszerre és ez idő tájban még gondolkodik, mert fél attól, hogy megint sanyargatva lesz. Ha rájön, hogy kiegyensúlyozottan táplálkozunk és mindent megadunk neki, el fogja engedni a ragaszkodást a zsírpárnákhoz és a fogyás elindul. Ha ezen időtájon belül változás nincs, akkor át kell gondolni, jó-e a módszer. Újra tervezni sosem baj. Feladni viszont igen.

Szintén fontos tényező a megfelelő cél megfogalmazása a fogyásunkban, mert a posztom a lelki teher, hogy mások mit gondolnak rólunk, sok esetben jóval meghatározóbb, mint saját akaratunk. Addig viszont, amíg másoknak szeretnénk megfelelni a saját vágyaink helyett, a mérleg sosem lesz partner a fogyásban. Azért nem, mert a másoknak való kényszeres megfelelési vágy okán érzelmi evésbe menekülünk valamennyi alkalommal. Éppen ezért a kényszeres mérlegre állás is itt kezdődik. Amikor valaki helyén tudja kezelni a fogyásának valódi indokát, szükségességét, akkor a mérlegben sem lát ellenséget. Nem válik a megszállottjává, hanem normális keretek közé szorítva bizonyos időnként ellenőrzi a változás mértékét. Ahogy nem magunk miatt fogyunk, azonnal jön az érzelmi gát. Miért kell nekem változni ahhoz, hogy szeressenek? Miért pont én vagyok kövér? Ez pedig eleve kudarcra ítéli a próbálkozást, mert azonnali eredményt várva koplalunk és egyáltalán nem akarjuk ezt az egészet. Meg is unjuk nagyon hamar, így ördögi körbe sodródva a jo-jo hurrikán magával ránt és örökös fogyás-hízás az életünk.

Csak akkor tud bárki a mérleggel összhangban fogyni, a saját testét uralni, ha ehhez első sorban megfelelő körülményeket tud teremteni. Ennek lépései:

1. alapos tervezés

2. a környezet támogatásának elősegítése

3. helyes étrend

4. mozgás bevezetése

5. folyadék pótlás

6. étkezési és edzés napló vezetése vagy akár egy facebook közösségi csoportban posztolás

A tervezés annyit tesz, hogy végig gondoljuk a lépéseket. Miért szeretnénk változtatni? Mi a pontos cél? Hogyan tudjuk elérni? Mi mit tudunk tenni a változásért? Másoktól milyen segítséget kell kérnünk? Tudunk-e egészségügyi problémákról? Ismerjük-e a megfelelő módszert a fogyáshoz? Milyen mozgás a megfelelő számunkra? Hogyan induljunk neki? stb.

A környezetet előre fel kell készíteni! A párunk és/vagy családunk támogatása a legfontosabb. Ha ugyanis mi szeretnénk következetes programot tartani, akkor nem fér bele az, hogy a férjünk minden este haza jön 3-4 db cukrász süteménnyel, a nagyi hétvégente küld a kedvenc pitéből, a kollégák minden nap csokival kínálgatnak. Tudniuk kell, hogy ez Nekünk miért fontos és határozottan meg kell kérnünk őket a támogatásra.

A helyes étrend legyen olyan, amely tartható, könnyen elkészíthető, nem unalmas, nekünk való, lehetőleg személyre szabott és kiegyensúlyozott.

A mozgás esetén fel kell mérnünk az állapotunkat. Ennek legegyszerűbb módszere egy kiadós séta, amiből kiderül, hogy mennyire fáj, mennyire volt megterhelő. Kérhetünk edzői segítséget, de mindenképp fokozatosan kell felépíteni a sportos életmódot.

A folyadék fogyasztás támogatja a fogyást, az egészségünk egyik záloga.

Ha étkezésünket előre tervezzük napló szerűen vagy a tapasztalatokat megosztjuk másokkal, akkor nagyon jó visszajelzéseket kaphatunk. Fontos a tudatosság.

Kétségtelen, hogy a duciság mértéke a testképünkkel és a testsúlyunkkal állapítható meg, ennek pedig legnépszerűbb módszere a mérleg használata. Kibújni ez alól nem tudunk, mert csak centiben sem láthatjuk az ideális súlyunk és a jelenlegi súlyunk közötti súlytöbblet mértékét. Nem úszhatjuk meg, saját egészségünk érdekében is, hogy tisztában kell lennünk az állapotunkkal. Szembe kell nézni azzal, amilyenek vagyunk. Vállalni kell – önmagunk előtt.

A kövérség nem csupán esztétikai jelentőségű, hanem számos egészségügyi veszélyt magában rejtő állapot, ami egy időzített bomba. Egy olyan aknamezőn, ahol valaki szerencsés, valaki viszont nem. Egy nap arra ébredünk, hogy cukorbetegek lettünk vagy magas lett a vérnyomásunk. És akkor már rá vagyunk kényszerítve a tudatos életre, ellenben végzetes körülmény lehet a vége. Addig kell uralni a kövérséget, amíg még saját magunk mentális és fizikai közérzete a tét és nem akkor, amikor már az életünk. A mérleg ennek mérő „szerszáma”. Ha mindent elkövetünk a változás érdekében, akkor nincs az a mérleg, amely nem okoz örömet egy idő után. Javaslatom az, hogy a diéta elején álljunk rá hetente, mert fontos a kezdeti módszer helyességének ellenőrzése.

Ha 8 hétig sem történik változás, akkor gondolkodjunk el a lehetséges változtatásokon:

1. orvosi segítség kérése

2. szakértő segítség kérése

3. sorstársak tapasztalatainak olvasgatása

4. diétás napló vezetése – sokszor hisszük, hogy nem eszünk sokat vagy épp eleget eszünk, holott a diétás napló vezetése erre utólag más véleményt ad.

Ha már túl vagyunk az első 4-8 héten és működik a diéta, választhatjuk a heti, két heti, vagy havi mérést. Ha következetesen és „csalás” nélkül dolgozunk, előbb vagy utóbb a heti mérés lesz a normális és nem lesz görcsös. De ha nagyon nem szeretjük, akkor is használni kell bizonyos idő közönként. Mérjünk azonban centivel is, mert az sokkal árulkodóbb. A kettő együtt a legjobb. Ha viszont ímmel-ámmal végezzük a diétát, bizony nagyon is indokolt a mérlegtől való fóbia, így a mérleg, a centi és a tükör sem lesz kedves hozzánk.

Az a nagyon szerencsés faktor a duciságban, hogy MEGVÁLTOZTATHATÓ. Nem maradandó állapot és hatással lehetünk rá. Csak rajtunk múlik, hogy megteszünk-e mindent, ami rajtunk múlik, amiért mi tudunk tenni. A körülmények nem számítanak, ha valaki az álmait követve nem tér le az útról. Lehet bármilyen magánéleti, munkahelyi problémánk, legtöbbször ezekbe kapaszkodva halogatjuk a döntést. Halogatjuk, mert nem lépni sokkal könnyebb és kényelmesebb. Egyszerűen lusták vagyunk és nem tudjuk rászánni magunkat a változásra. Tudom. 12 évig csináltam ezt. Ma már tudom, hogy bármilyen problémával néztem szembe, csak egy valaki szenvedett a saját kövérségem miatt – én. Sem azok, akik bántottak, sem azok, akik miatt stresszeltem. Akármilyen nehézséggel álltam szemben, mindig csak magamat büntettem azzal, hogy cselekvés miatt ettem és önsajnálatba temetkeztem. Leginkább ebben a fázisban gyűlöljük a mérleget. Nem merünk ráállni, mert pontosan tudjuk, hogy zabáltunk, híztunk és ezzel szembe nézni borzasztóan nehéz. Nehéz, mert szeretjük magunkat és boldogságra törekszünk, de egyben sajnáljuk is magunkat, itt jön a jutalmazó étel és a lustálkodás az ágyban az aktív élet helyett.

El fog jönni egyszer a pillanat, amikor rájövünk, hogy ez így nem olyan élet, mint amit érdemelnénk. Mindenkinél eljön a perc. Van, aki akkor és ott megragadja a lendületet és belevág. Van, aki soha. Ezeknek a nőknek üzenem, hogy megpróbálhatnák, mert valami teljesen más vár benneteket a másik oldalon.

Olvass többet a facebook oldalamon.