Több, mint egy évtizedet éltem úgy, hogy a megfelelő pillanatra vártam. Mindig is akartam a változást, de soha nem volt elég lelkierőm és rendszerem ahhoz, hogy ezt végig tudjam csinálni. Ha közbelépek 6-7-8 éve, sokkal kevesebb munkával is elértem volna azt, amit kell. Nem tudok másba kapaszkodni, csak a régi fotóimba, amiből 11 éve egy TILOS zóna lett. Nem lehettem rajta egyetlen fotón se, egyetlen videón se – NEHOGY FOTÓZZ! – kiáltottam valahányszor felém fordultak egy vakuval. Egyáltalán nem akartam szembe nézni a valósággal, pedig igenis tudatomnál voltam.

Amikor 21 évesen 100 kiló voltam, elmentem egy személyi edzőhöz. Olyan hihetetlen akaraterő volt bennem, hogy a 7.kerületi lakásból a 2.kerületbe jártam egy terembe. Kinéztem az egyik életmódmagazinban a termet, azt gondoltam, én ide fogok járni. Nem tudtam, milyen ez a világ, csak egyszerűen változtatni akartam, akkor még csak kb 30kg felesleg volt rajtam saját magamhoz képest. Minden este munka után metróra, buszra szálltam és irány a Frankel Leó utca. Így elsőre teljesen magával ragadott a változás utáni vágy. Alig telt el pár hét, 85 kg-ra fogytam. A torpanást és törést az okozta, hogy a személyi edző bejelentette, 2 hét szabadságra megy, és addig nem tudjuk folytatni az edzéseket, nem küldött más edzőhöz sem. 21 éves, gyerek voltam, ez volt az elhatározásom végpontja. Itt minden megszakadt. Nem tudtam magam motiválni, egyedül nem ment. A fogyás is elég önbizalmat adott, aztán szép lassan elindultam újra a régi rossz úton. Nem kerestem az edzőt és ma visszagondolva érthetetlen módon az edző sem keresett engem, miután hazajött, pedig nagyon lelkesen indultam és vissza tudott volna rántani a helyes útra. Akkor éreztem először, mekkora szerepe és felelőssége van egy „mentornak” az életünkben, egy edzőnek, aki arra vállalkozik fizetésért cserébe, hogy erősít, buzdít, megtanít a helyes edzésre és az edzések alatt támogatása határtalan. Ennél az edzőnél ezt nem éreztem, sajnos akkor még átgondolatlanul én sem mentem vissza és itt véget is ért a közös kaland, a kilók pedig újra kúsztak felfelé. Utólag elég nagy haragot érzek mindkettőnk iránt. Eltelt 11 év és 85 kiló után 151 kg volt a legtöbb, amit mértem. Joggal kérdezheti bárki, hogyan történhetett ez és hogyan engedtem ezt?! A legbensőbb okokat tudom, de takarózni nem szeretnék velük. Egész egyszerűen „akaratgyenge, depressziós, nemtörődöm, szenvedésre ítéltettem” lelkivilággal az önsajnálatban fetrengtem és egy gyönyörű lányból valljuk be, egy torz testet faragtam. Nagyon sokat gondolok arra a 21 éves lányra, aki még egy ép testben tenni akart magáért. Ha ott megálljt tudok parancsolni, akkor valószínűleg egész máshogy alakult volna az életem. Azt is tudom, hogy a munkába menekültem és az életem lett az állásom. Mindent ebbe fektettem bele, ezért is sikerült ott elérnem azt, amit elterveztem. Közben viszont megalkuvásban éltem a párkapcsolataimban, soha nem voltam önmagam, soha nem voltam igazán felszabadult és soha nem tettem valós lépéseket az átalakulásomért.

Mostanáig!

Látva a 151 kilós képemet és most a 124 kilós fotót, nem kérdés számomra, hogy a legjobb utat választottam, amihez rendkívüli segítséget ad az orvosom, aki szívvel-lélekkel értem van. Hatalmas segítség az edzőm, aki minden kívánságomat lesi és azon van, hogy rám mindig legyen ideje. Náluk valóban azt érzem, hogy érdeklem Őket és igazi segítséget nyújtanak. Hivatásként élik meg a munkájukat, ennek vagyok a gyümölcse én, akit kellőképpen tudnak motiválni és hajtani előre.

Nagy lépés volt megannyi alkalmatlan orvosi tanács után bízni egy újabb orvosban, aki ráadásul egy merőben más megvilágításba helyezte azt, mi a pontosan rám szabott megfelelő étrend. Vakon hittem a csirke-saláta, fehérje poros kombóban és amikor szembesítettek azzal, hogy a lehető legtöbbet ezzel mérgezem a testem a felfedezett ételintoleranciák miatt, teljes képzavar alakult ki bennem. Eddig mindent épp fordítva csináltam és hogyan tudnék én a kedvenc alapanyagok nélkül élni? Hogyan fogom elhagyni a húst, az állati eredetű tejtermékeket és hogyan barátkozom meg a számomra kedvező új táplálkozási rendszerrel: allergén anyagok teljes száműzése.

Vagyok én, egy megszeppent kis hernyócska, aki hosszú évek alatt elveszítette a szivárványszínű pillangó alakját és csak bujkál az élet elől. Hogyan merészkedjek újra elő, hogyan induljak neki ennek az ismeretlen felfedező útnak? Azt gondoltam, hogy egy törékeny jégre merészkedek, ami összetörik a lépteim alatt, annyira nehézkesen indulok majd neki és elmerülök ebben a vállalkozásban. Higgyek, ne higgyek? Hány orvos hány féle megoldást javasolt már és hány féle gyógyszerrel tömtek? Mi a helyes irányváltás? Aztán óvatos lépések helyett ugrottam egyet a jégre és a mély vízben találtam magam. Onnan szép kiúszni. Kövérségem miatt kerülöm a strandokat és uszodákat. Vajon tudok-e úszni, ez volt a belső metaforikus elmélkedésem első kérdése.

Ma már mosolygok ezen. Évekkel ezelőtt kellett volna találkoznom ezzel az életformával. Bár akkor lehet, hogy nem születik meg a blogom. :) Most itt vagyok, itt tartok és úszom, immáron mentőmellény nélkül. :)