Hol is lehet elkezdeni egy olyan történetet, ahol a mélység és a magassági mámor egyszerre összekötő szál a sztoriban és legalább annyira letargikus, mint amennyire energizáló is a mondanivaló. Kezdjük ott, hogy minden, ami mondanivalóként az olvasók elé tárul, zenére születik. Minden e köré formálódik és egyszerre ad monumentális hegyeket a lelkünknek, izgalmat, várva várt végkifejletet, várakozást maga a dallam. Ezért kérlek, hogy most gyertek velem ezen az utazáson és azzal a zenével olvassátok végig a történetet, mint amely zenére az írás alkotása történt.  

https://www.youtube.com/watch?v=NliYy7iqh-U

Keresd meg a zenét most és állja meg az olvasással. Akkor kezdd el a bevezető utáni tartalmat, ha már elindult a zene, így pontosan érezni fogod, hogy én milyen lendületben írom le azt a témát, ami talán legérzékenyebben hat mindenkire, aki tudja, milyen együtt élni ezzel a mentális-beidegződéssel: ételfüggőség, lelki éhség, éhség-roham, mértéktelen evés, falás-kényszer, kövérség.

Van egy pont az életünkben, amikor még nem érezzük annyira az élet rohanó tempóját, amikor még felelősség nélkül csak úgy létezünk és hallgatunk másokra, akik az életet már kézből ismerik. Gyerekkor. Az első olyan színtere az ételekkel történő találkozásunknak, amikor szembesülünk a még gyerekded problémákkal: tanári igazságtalanság, diákszerelem, szülők vitája, barátok jövés-menése. Ugyanakkor itt érezzük leginkább azt, hogy valaminek a középpontjában élünk, hiszen szülők, nagyszülők szíve csücskei vagyunk, de hamar eljön az az évtized, amikor már a tinédzser éveink kellős közepén megismerkedünk a tornatermekkel, a tinédzser hormonok lüktetésével, ahol először ízleljük meg az érzést: kövérnek lenni nem jó. Egészen addig, amíg komoly csatateret nem alkot a szívünkben a duciság, addig még nem is értjük, mi az, hogy az átlagnál dundibb az arcunk, a hasunk és nem tartozunk azok közé, akik hosszú szőke hajú, vékony lányoknak születnek, az iskola menő csajai, akikért rajong minden olyan fiú, akiért mi rajongunk titokban. Én legelőször 16 évesen ismertem meg a kövérség fogalmát, mert sajnos a szülők és nagyszülők szíve csücskei, akik otthon mintagyerekek, az iskola falai között szörnyetegekké tudnak válni és megkezdődik egy kövér kislány kálváriája. Géppuska lábú. Így hívtak a foci osztályba járó fiúk, amit nem is titkoltak. Azért, mert 16 éves koromban az átlagnál nagyobb volt a vádlim. Megjegyzem, ezt örököltem a nagymamámtól és akkor még nem is volt annyira vészes, mint amilyen 151 kilós énem vádlija volt. Ha lehetőségem lenne, immár 16 évvel később szembesíteném azt a bizonyos foci osztályt azzal, hogy eljutottam arra a szintre is, amikor már majdnem belehaltam a kövérségbe, és tartok most ott, hogy meg kell küzdenem 16 év táplálkozási betegségeivel. Ebben pedig vélhetően nagyon nagy szerepe volt nekik, többek között, akik akkor, „gyerek fejjel” még nem tudták mérlegelni, hogy egy 16 éves lány géppuskalábúnak kikiáltása milyen lelki sérelmeket okoz. Az első reakció az emberben, amikor valami miatt bántják soha nem az, hogy „igazuk van, én mától úgy fogok élni, hogy ne legyen igazuk”. A csúfolás nem arra sarkall, hogy változtass, hanem arra, hogy ne legyél szem előtt, hogy ne csúfoljanak. Amikor folyamatosan atrocitás és csúfolás ér egy embert, aki szinte még gyerek, nincs tudatában a tetteivel, az élet büntetéseivel, ahogy én sem voltam azzal, hogy 16 évesen el kezdtem megalapozni hormonbetegségeim melegágyát. Onnantól kezdve egy olyan spirál vette kezdetét, ahol az étel mindig központi szerepet töltött be. A kövérség az egyik olyan gyenge pont egy ember életében, ami szemmel láthatósága miatt a gonosz embereknek egy kézzel fogható ajándék a másik piszkálására. Míg egy magabiztos külsejű ember gyenge pontja talán soha nem jön felszínre, addig egy kövér emberé mindig porondon van. Nincs olyan gyermek, aki fel tudja dolgozni, hogy kilóg a sorból. Most legyen szó bármilyen betegségről vagy fogyatékosságról, sajnos a kövérség is ebbe a kategóriába sorolható, mert a „nem normális” fogalmába csoportosítja mindenki, aki célpontként piszkálódik a súlyfelesleggel. Egyfajta folyamatos küzdelem volt bennem már tizenéves lányként is, mert már ott szembesültem azzal, hogy azok a fiúk, akik nekem tetszettek, javarészt nem álltak velem szóba. Megjegyzem, 85 kg volt a legtöbb súly, amit elértem, tehát még egy bizonyos normális elhízással néztem szembe. Mégis, sokszor úgy éreztem, mintha már akkor is 151 kilós lettem volna. Ma már tudom, hogy akkor gyermek lélekkel, teljesen máshogyan fognám fel ezt, de ott, abban a helyzetben ezt nem tudtam kellő érettséggel kezelni. Erős volt bennem mindig is a vágy a szerelem iránt és rengeteg fiúba voltam szerelmes, s pont egy ilyen okán döntöttem úgy, hogy 18 évesen lefogyok. Emlékszem, kezembe vettem egy sárga, kemény borítású, vastag diétás könyvet. Az elejétől a végéig elolvastam. Hangsúlyozom, 18 éves voltam, 85 kg. Szentírásként tekintettem arra a könyvre. Vettem egy négyzetrácsos füzetet, vonalzóval megrajzoltam egy étkezési naplót és készítettem magamnak egy étrendet. Egyedül. 1000 kalória körül volt a plafon. Kompletten benne volt a kis kifli, az 5 dkg gépsonka, a 2dl rostos baracklé, stb. Naplóban vezettem tehát, hogy én hogyan valósítom meg a nagy haditervet. November 16-án, a születésnapomon ültem az ágyamon, és megalakult a fogyi-terv. Az volt a nagy tervem, hogy elbújok a világ elől, csak iskolába járok, onnan haza és nem megyek sehova, majd pár hónap múlva pedig csatlakozom a „menő lányok” külsejéhez és egy komplett forgatókönyv volta a fejemben arra, hogyan fog rá reagálni az a bizonyos fiú. A kis négyzetrácsos füzet hétről hétre megtelt az étrenddel. Vannak részletek a fejemben emlékként és azok nagyon erősen bevésődtek. Még a májkrém is szerepelt az étrendben, ettem én fehér kenyeret is, gyönyörűen ott volt a diétás könyv alapján megalkotva az a haditerv, amit végig kellett vinnem. Akkor kezdtem el foglalkozni a VHS tornákkal. Norbi kick boksz aerobik 1000 kalóriás edzés nevű 35 perces tornáját kezdtem el minden nap végezni. Akkora akaraterő volt bennem, ami után hosszú évekig sóvárogtam és ostoroztam magam, hogy 18 évesen hogy volt akkora lelki erőm, hogy gyerekként végig tudtam ezt csinálni, felnőttként meg képtelen voltam 8-10 évvel később ezt megismételni úgy igazán. A kis füzet sajnos nincs meg, pedig szerettem volna táplálkozni az erejéből később is, abból, amiket abban leírtam. Nem csak étrend volt benne, hanem agy napló is. Minden este hallgattam a No angels,  there must be az angel című dalát a fülemen és ábrándoztam, mikor lesz már a szalag-avató. Igen, eljött, február 7-én. És én ott 18 kilóval kevesebb voltam. November 16 és február 7 között tehát elértem a célomat, megváltoztattam a külsőmet és egy új ember voltam. Természetesen ez nem tartott sokáig. Abban az évben leérettségiztem. Megtörtént az ominózus nagy találkozás a fiúval, akiért ezt az egészet végigcsináltam, majd, mint egy lufi kidurrant, mert 18 kilóval kevesebben elszállt a lilaköd és én már nem éreztem azt, hogy nekem ez kell. Persze a sors küldött egy ajándékot, pár nappal később megismertem életem első igazi nagy szerelmét, akivel hosszú évekig voltunk szerelmesek, ő látott 65 és 85 kilósan is, hiszen nem titok, hogy a NAGY FOGYÁSOM nem tartott tovább, mint kb háromnegyed év. És mostani, tanult fejemmel be is tudom kategorizálni, 1000 kalóriás étrendem egy látszat fogyást eredményezett, mert 1 éven belül visszahíztam. Hosszú távon egy 1000-1500 kalóriás étrendet nem lehet úgy folytatni, hogy az örökre tartó sikert arasson. Ma már tudom, hogy ez kimeríti a koplalás minden formáját és bőven alapanyagcsere alatt van, amivel valós, zsírból történő fogyást nem lehet elérni. Innen indult tehát az első hormonális robbanásveszély, hiszen ez volt az elsődleges elhízásom, amikor először meghíztam, lefogytam és hamar el is jött a másodlagos elhízás, ami az első hízásom lefogyását követő újra visszahízás. Onnan kezdve, azaz 18 éves koromtól jo—jo effektussal élek. 16-17 éve másról sem szól az életem csak az ételről, arról, hogy kevesebbet kellene ennem. Amíg még otthon éltem, a főiskolai évek alatt ezt a 85 kg körüli állapotot tudtam tartani, de ez csak annak volt köszönhető, hogy biciklivel jártam a főiskolára és szerintem ez a napi 20 perc bicaj az akkor még azért normálisnak mondható étkezésem okán kordában tartotta a súlyomat. Normálisnak mondom az étkezésemet, de ha nagyon szőrös szívű akarok lenni, akkor már ott is találok olyan jeleket, amik előrevilágították a jövőmet: ételfüggő leszek. Titokban ettem nagyon sokszor. Egyszerűen kívántam az ételt, főleg a cukros ételeket. Volt 3 utcányira egy cukrászda, ahová én szinte minden nap elmentem. Volt egy banános süti. Banán, dió, isteni piskóta, még a mai napig érzem a számban az ízét, pedig utoljára 2005-ben ettem belőle. Abból a banán alakú sütiből meg tudtam enni 5-t egyszerre. Persze a sütis zacskókat mindig elrejtettem a táskáimban. Rendszerint meg is találta Anyukám, így nálunk folyamatos téma volt a súlyprobléma. Mindig szembesítve lettem azzal, hogy az átlagosnál ducibb vagyok, de akkor még lázadtam és az „engem mindenki csak bánt” korszakomat éltem. Akkor még nem sejtettem, de mivel tanulmányaim alatt az elsődleges túlsúlyra megtanultam, hogy hormonális betegségeink megalapozása ott történik, ezért ma már biztos vagyok benne az inzulinrezisztencia már akkor jelen volt az életemben és az édes ízek iránti vágy nem csak lelki eredetű volt. A süteményekhez és kólához való kötődésem ott alakult ki először tizenévesen.

Elérkeztünk az ételfüggőségem azon időszakához, amikor villámcsapásként robbant bele az életembe és leigázott mindent az étel. Kikerültem a családi kötelékből, felköltöztem a nagyvárosba. Megtörtént az, hogy itt a kontroll, amit azért a szülők adtak, megszűnt létezni és saját keresetemből egy aranyélet-szerű lelki állapot indult el. Volt már saját fizetésem, abból én döntöttem el mit veszek, senki előtt nem kellett többé rejtegetnem az ételt. Azt ehettem és akkor ehettem, amikor csak akartam. Nem volt, aki leszóljon, aki kivegye a kezemből, aki megszóljon érte. Elindult a nagyvárosi élet és a nagyüzemi hízás is. Nagyon nehéz időszak volt, amikor 12 órát töltöttem a munkahelyemen, belekerültem egy olyan életritmusba, ahol napközben a gyorséttermi vagy pékáru étel volt alternatíva, esténként pedig a „farkas éhes vagyok” üzenet világított a homlokomon. Hogy is ne lett volna ez, ha egyszer napközben csak extra gyorsan felszívó szénhidrátokat ettem, fehér lisztes, cukros ételeket, cukor tartalmú üdítővel. Inzulinbomba volt minden, estére pedig annyira éhes voltam, hogy töménytelen mennyiségű újabb szendvicset és kólát öntöttem magamba. Aztán a végső lecsapás ott vette kezdetét, amikor megismerkedtem a netpincérrel. Eddig csak szendvicsen éltem, onnantól kezdve elém tárul 100-féle étterem 1000-féle kínálata és már nem a bolti hideg élelem, hanem a mátrai borzas, a sült krumpli, mindenféle egyéb étel jelentette a vacsorát. Persze ezt egy végeláthatatlan „MOST ELÉG, MOST LEFOGYOK”, majd feladás váltogatta. Koplaltam, zabáltam, koplaltam, zabáltam. Én mindvégig fogyókúráztam tulajdonképpen, de aztán a sanyargató életvitel okán mindig eljött az a pillanat – elég hamar – amikor sajnos a diétás próbálkozás csillapíthatatlan sós íz, édes íz ritmusszerű váltogatása lett a végkifejlet. Már költözésem után fél éven belül 98 kiló voltam. Egyszer sikerült lefogyni 85 kilóra ismét, amikor elkezdtem sportolni egy személyi edzővel, de sajnos nem megfelelő edzőre találtam, aki nem is akarta kihozni belőlem a tettvágyat és pár hét után abba is maradt a nagy életmódváltó, sportolni akarom lelkesedésem.

De milyen is volt számomra az étel-imádata, amikor ettem?

Mindig tisztában voltam azzal, hogy nekem le kellene fogynom. Millió egy indokom volt a fogyásra, ennél még több tervem született a megoldásra, de az az egy lépés sajnos soha nem indult el, ami a változást el tudta volna idézni. Ennek oka pedig egyértelműen az volt, hogy függtem az evés cselekvésétől, attól a hormon-kilökődéstől, amit az evés okozott. Miért éreztem állandón éhséget? A cukrok és telített zsírok fogyasztása a dopaminszint hirtelen emelkedéséhez vezetnek, ami ugyanilyen hirtelen vissza is esik, ami szomorúsággal, levertséggel és rossz közérzettel jár együtt. Ezek egyfajta drogként hatottak rám, idővel függőséget is okoztak. Ahogy elhagytam a cukros és számomra finom ételeket, jelentkezett elvonási tünetként a rossz közérzet, az ingerlékenység. Emiatt nem voltam képes lemondani a nagyon-nagyon hizlaló finomságokról. Hajlamos lettem a túlevésre, ez pedig egyértelműen a dopamin miatt alakult ki. Boldogsághormon. Így is hívja a köznyelv. Szükségem volt erre az érzésre, mert ez megszüntette számomra a külvilágot. Evés közben nem számított semmi. Én sorozatfüggő vagyok és imádom a tv műsorokat. Ezt már gyerekkorom óta hordozom. Az étel ennek a hobbinak a részévé vált. Egy idő után a kettő elválaszthatatlan egységet alkotott. Kizártam mindent, magam elé pakoltam az ételt és csak ettem, csak ettem. Közben néztem a kedvenc karaktereim életét. Mindig áhítoztam olyan életre, amit ők élnek. A ruhák, a csinos lányok, a romantikus szálak… amíg ettem, addig a részese voltam, nem kellett a saját életemre figyelnem. Csak az evés okozta dopamin áramlás hajtott. Magam történetét mesélve ma már nem szégyellem kimondani. Én az evésen kívül másra nem igazán tudtam gondolni. Nem érdekelt, hogy kárt teszek magamban, pedig nagyon jól tudtam, milyen rizikófaktorokkal élek és miket rombolok magamban. Nem érdekelt, hogy nézek ki. Napjaimat, éveimet elzárva a külvilágtól éltem, evésbe menekülve éltem. Ha ételről volt szó, ki kell mondjam, NEM VOLTAM KÉPES TISZTÁN GONDOLKODNI. Gyakran voltam agresszív, ezzel lepleztem a bennem fokozódó félelmet, amit pont az váltott ki, hogy ez a fajta függőség már irányította az életemet. Kívülről fújtam az összes létező diétát, mert állandóan foglalkoztatott a fogyás iránti vágy és a normális élet iránti áhítozás. Mégsem tettem semmit a tervezésen és ábrándozáson túl. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy túleszem magam. Nem egy olyan eset volt, amikor annyira túl ettem magam, hogy éjjel arra ébredtem, rosszul vagyok. Ki is jött belőlem minden. Majd másnap mintha mi sem történt volna, kezdtem elölről az egészet. Megterveztem, hogyan kellene étkeznem (persze akkor még nagyon rossz módszerekkel szemeztem), tökéletesen megtervezett, színes-szagos excel táblákat gyártottam hosszú hónapokra, hogy lássam, tervezzem, dokumentáljam a változást. Ezek az excel táblák pár havonta újra íródtak. Mindig nyugtáztam, hogy megint eltelt 2 hónap, a cellákba egyetlen egyszer sem írtam, újra át kell írnom a dátumokat. Sebaj, gondoltam, akkor átírom a dátumokat. Mindig holnap volt az első dátum. Elhatározásom pont addig a holnap kb. feléig tartott, nem telt el úgy 24 óra, hogy betartottam volna a szabályokat, ezért folyamatosan tolódott tovább a dátumozás. Egyetlen olyan excel táblám sincs, amit végül kitöltöttem vagy elkezdtem volna. Tudtam, hogy mennyire rossz életet élek. Párkapcsolataim mindig erre mentek rá, mert a súlyom folyton téma volt, leginkább azon értelmezésben, hogy én szeretnék változni és nekem mekkora gond a kövérség. Senki nem tudta elviselni azt, ahogyan én magamról vélekedtem. Leromboltam minden férfi imádatát magammal szemben. A munkában egy nagyon határozott és törtető álarcot vettem fel. Személyiségem magában hordozza az eltökélt, magabiztos, céltudatos nőt és ezt ott tökéletesen meg tudtam élni vezetőként. Tehát minden frusztrációmat, minden magam elleni dühömet bele tudtam vinni a munkába és egyfajta energiaként működtettek a karrier építésben. Aztán ahogy kiléptem a munkahelyről a munkaidő után, szembesültem a külvilággal. Mivel egész nap rosszul étkeztem, semmilyen alapvető szabályt nem tartottam be az egészséges életmóddal kapcsolatosan, vagyis értelemszerű volt, hogy amikor kiszállok a gurulós forgószékemből, kezdetét veszi az esti orgia. Az inzulinszintem egész nap hullámvasúton ült, képtelenség lett volna megállítani és egy egyenes pályára terelni. Minden egyes nap reggelén rossz döntéssel indult a napom, ezáltal lehetetlen küldetés volt megfordítani ezt az inzulin-harcot és tehetetlen voltam a bennem ordító éhség-érzéssel szemben. Ez nem lelki értelmezésében volt lehetetlen harc, hanem a szervezetem önműködő folyamatai miatt. Mindig, mindenhol azt mondtam pár hónappal ezelőttig, hogy a fogyás lélekben és agyban indul. De rájöttem időközben, hogy a helytelen módszerek teszik LEHETETLENNÉ, hogy valaki mentálisan/lelkileg/pszichésen el tudjon köszönni a szénhidrát dús, cukros ételektől.  Akarhatod Te, de ameddig nem érted meg, hogyan működik a test és mi a helyes táplálkozási irányelv, addig a mentális erőd mindig alul fog maradni az inzulin munkálkodásával szemben.

Hogyan viselkedik egy ételfüggő?

Egyfolytában az ételre gondol. Mértéktelenül eszik. Tudja, hogy nem kellene így ennie, mégis megteszi. Állandóan keresi a kiutat ebből, de a tervezésen túl nem jut előrébb. Mindig frusztrálva érzi magát, ha máshol enni kell, hiszen mások előtt nem jó érzés kövéren enni. Áhítozik csinos ruhák iránt, közben ott lógnak a hatalmas méretek a szekrényben. Edzőtermi bérletet vesz, de nem járja le az összes alkalmat. Pár hétig tart a lelkesedés, aztán alább hagy a lendület és már „nincs kedv” az edzéshez, már nyűg, már nem fér bele az időbe. Szeret főzni, de egy idő után a dobozolásba is beleun. Egy idő után mindenbe beleun, amit meg kell tenni a karcsúbb testért. Koplal – tudatosan vagy tudattalanul. Szélsőséges diétákat is képes kipróbálni: ketogén, nulla szénhidrát, 90 napos diéta, lé böjt, stb. Tartósan nem képes rálépni egy egészséges étrendet tartalmazó életformára. Mindig eljön az a pillanat, amikor az étel erősebb. Mindig felbukkan a sóvárgás a csoki, a süti, a pizza, a rossz ételek iránt. Egy darabig bír, tűr, lelkesen dolgozik a fogyáson, de az a pont örökké megjelenik, amikor a feladás lecsap. A diéták kipróbálása alatt sokszor ingerült, feszült, zsarnokoskodó, főnökösködő, irányító, másokkal szemben bíráló. Tanácsokat sértésnek vesz, a témát kerülni akarja. Gyűlöli, ha a súlyáról, a fogyókúráról kell beszélni, mert már tudja, hogy nem csinálja, vagy nem fogja. Ott a lehetőség: vacsorázzunk egészségeset vagy rendeljünk ma is pizzát. Kivétel nélkül a pizza nyer. Az ételfüggő ember tökéletesen meg tudja győzni saját magát arról, hogy ez az egy alkalom még nem számít. Ma még lehet. Hiszen tudja, hogy holnaptól képes lesz rá. Ha tudom, hogy holnaptól csinálom, akkor ma miért is ne ehetném még meg azt a pizzát? Az ételfüggő önnyugtatólag képes megmagyarázni magának, hogy most még van engedélye enni, hiszen ott van a kitűzött dátum, amikor el fogja kezdeni. Ha eljön a dátum, hogy kezdeni kéne, mindig van következő önnyugtató magyarázat arra, hogy mi a következő és egyben utolsó halogatás. Ez pedig örökös csúsztatásba torkollik. Nekem 12 évig tartott a holnap. Holnap képes leszek változtatni, mindig ezzel áltattam magam. Az ételfüggő nem foglalkozik a múlttal. Nem veszi számításba és nem törődik azzal, hogy hónapok óta minden este tolja a dátumot. Nem számít, hiszen holnap TÉNYLEG megkezdődik a diéta. Holnap tényleg. Tudom, hogy holnap megkezdem, ezért ma mindent megengedek magamnak, amit csak lehet. Hiszen a holnap adott. Nagyon könnyen feladja a MA ígéretét, mert a holnap mindig, mindig, mindig ott lesz. Egyetlen egyben biztos lehet, hogy olyan nem lesz, hogy nem jön el a holnap lehetősége. Egy ételfüggő minden élethelyzetben keres egy támpontot, amihez örökké nyúlhat, ha érzelmi állapota nem stabil. Amihez ilyenkor nyúl, csak az étel lehet. Mert dopamin függő. Mert az érzést akarja érezni, hogy minden rendben van. Ezért tartom drognak az ételfüggőséget. De az ételfüggőség csak addig áll fenn, amíg azokra az ételekre sóvárgunk, amik inzulinkilengést eredményeznek, vagy amik helytelen táplálkozásunkból eredően anyagcsere-változást okoznak. Soha nem az ételt kívánjuk, hanem a falat lenyelése utáni érzelmi megnyugvást. Hányszor voltam én így? Egész nap koplaltam például az oly sokszor alkalmazott csirke-saláta ebédjeim után. Volt egy értekezletem vagy fontos tárgyalásom. Amikor vége volt és a szénhidrát megvonással hangsúlyos diétám alkalmazása alatt a szituációktól megkönnyebbültem, hogy vége a stressz helyzetnek, egyfajta jutalmat kerestem. Azt a támpontot, ami nekem biztos pont. Egy bebetonozott zászlót, ami akkor lobog, ha megfoghatom. Emlékszem. Vettem egy fokhagymás bagettet. Forró volt. Bevettem a falatot a számba és csukott szemmel még nyögtem is egyet az első falat után. „úristen, de jó….”. Hányszor, de hányszor találkoztam ezzel a helyzettel? Amikor egy falat okozott ilyen élményt. Mert a fogyókúrám alatt éheztem. Egyszerűen éheztem. A csirke-saláta, csirke-zöldség, az alacsony kalóriás, szénhidrát megvonásos étrend miatt, a fehérjeporokkal dúsított, zsírégető tablettákkal megspékelt étrend okán minden fogyókúrám ilyen és ehhez hasonló módon szerette volna lobogtatni azt a képzeletbeli zászlót. Csak érezni akartam a falatot, azt a mámort, azt a pillanatot, amikor megszabadulok az engem kínzó gyötrelemtől, az éhségtől. A kényszerességtől, amit az ételek iránti szenvedély kiáltott. Bármit képes voltam megenni, bármilyen mennyiségben, bármennyi kólával egybekötve. Mai napig előttem van az érzés. Pont ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor kőkeményem végig sétáltam egy emelkedős sétát, nagyon toltam és nagyon benne voltam, majd 45 perc után éreztem a szomjúságot. Ittam és az az érzés, amikor nincs elég víz (kóla), ami csillapítja a légszomjat, a szomjat és te sóhajtasz, nyögsz és felnézel az égre, hogy ahhhhh, de jó….. na pont ezt éreztem egy-egy ilyen fokhagymás bagettnél is. Az életemért küzdöttem mindvégig, amikor egy falat után sóvárogtam. Hányszor volt olyan eset, hogy éjjel képes lettem volna elmenni autóval messze, hogy egy mekiben vehessek valami kaját. Bármit hajlandó lettem megtenni az ételért. Bármit. Csak hogy ehessek. Egy idő után ez átcsapott egy mértéktelen felhalmozásba. Mindig mindenből többet vettem a kelleténél, hogy legyen otthon mindig. Csokiból is 5-6 db, üdítőből is több rekesz. Nehogy véletlenül olyan helyzetbe kerüljek, hogy kell és nincs. Már-már beteges volt. Mindig mindenből többet vettem annál, mint amire szükségem lett volna, mert kellett az érzés, hogy VAN. Hogy nincs szenvedés, ha kívánom. Csak biztonsági tartalék. Csak akkor nyúlok hozzá, ha kell. Persze… mindig kellett, mindig elfogyott, sosem biztonsági tartalék volt.

Egyértelműen ki tudtam jelenti, hogy ÉTELFÜGGŐ VAGYOK…

De mi a megoldás? Mi a kiút ebből?

A kérdés azért ijesztő, mert minden ételfüggő tudja, hogy többet eszik a kelleténél, nem jó ételeket eszik, tehát hízásának legfőbb okozója mindenféle hormonális betegsége kizárva is a zabálás. Minden függő tudja, hogy ki a hibás. Hogy változtatni szeretne, mert kínlódik. Eljön az a perc az ételfüggőségi szakaszban, amikor már ijesztő, már félelmet keltő, már nem annyira édes teher a fokhagymás bagett. Amikor már ki akar szállni ebből, amikor már másfajta örömforrást szeretne érezni, hiszen tudatosul benne az, ami eddig is egyértelmű volt, de még elnyomás alatti állapotban volt, hogy az ételfüggőség nem fog változást eredményezni. A zabálás szemmel látható jelei ott vannak: kövérség, betegségek, nem csinos ruhák, boldogtalanság. Tehát a felismerés mindenkiben ott van egy idő után, hogy KI AKAROK EBBŐL SZÁLLNI! És ott van a kérdés: HOGYAN?

12 évig kerestem a választ. Mikor jön el az a pillanat, amikor képes leszek a kérdésre helyesen válaszolni: pizzát rendeljek vagy megeszem a 2 szelet rozskenyeret zöldségekkel, ami az én életmódváltásomban tökéletes vacsora. Mikor jön el az érzés, amikor az ételfüggő felismeri, hogy már nem teheti meg büntetlenül a zabálást, már nem komfortos, már van tétje, már teher, már nem örömforrás.

Ez lélekben hogyan fordítható meg?

Egyetlen kiút van ebből. Nincs más módja, mint a testünk önműködő folyamatinak támogatása. Azt add a testednek, amire szüksége van. Ne sanyargasd, ne a túlélő funkciót kapcsoltasd be, ne csirke-zöldség diétát meg ketogén étrendet válassz, hanem annak a módszerét, ami az inzulinszintedet a helyére állítja. Ez a helyre állított inzulinszint kikapcsolja a rossz ételek iránti mértéktelen evéskényszeredet. Ugyanis a Te fejedben az életmódváltás definíciója helytelenül szerepel. Nem az az életmódváltás, hogy az eddig imádott ételeidet leteszed és kizársz minden olyan ételt, amik eddig KAJA-BŰNSZERVEZETED oszlopos bűnözői voltak. Mert a megoldás ott kezdődik, hogy megérted, mi az életmódváltás helyes útja, ami magával hordozza azt, hogy NEM KELL LEMONDANOD AZ ÉTELFÜGGŐSÉGEDRŐL! Az ételfüggőség nem minden értelmezésében negatív. Te függsz az érzelmeid okán az ételek jutalom-adó szerepétől, ami alapvetően nem lenne gond, ha nem mértéktelenül tennéd ezt. Ott van a hibás beidegződés, hogy mostantól csirkét és grill zöldséget kell enned, semmi sütemény, semmi csoki, semmi finomság, semmi kenyér, csak a zabkása meg a csirke-zöldség kombináció, minél több fehérje, minél kevesebb szénhidrát. Itt hibázol. Elárulok egy nagyon meglepő állítást: amikor ételfüggőséged okán ételt választasz és megeszel egy rántott húst kukoricás rizzsel, helyesebben étkezel, minta mikor megveszed a tavaszi csirke salátát fogyókúra gyanánt. Csak épp tudnod kellene, hogy NEKED milyen étrendbe és hogyan illeszthető be az az étel, amit szeretsz. Az életmódváltás alatt hibát hibára halmoztam én is és Teszed ezt Te is. Kizársz mindent, amitől eddig függtél. A fagyit, a szülinapi tortádat, a palacsintát, a rántott húst, a petrezselymes burgonyát, a gyümölcsöket, a kenyeret. De miért? Mert azt látod a köztudatban és azt erőltetik Beléd, hogy ezt kell tenned a fogyásért. Te pedig ezzel ellehetetleníted az egészséges életmód fenntarthatóságát. A csirke-saláta minden, csak nem az, amire vágyik a tested. Egy jégsalátában soha nem fogsz annyi szénhidrátot találni, amely szükséges a sejtjeidnek. A sejtek csak és kizárólag szénhidrátból képesek energiát nyerni ahhoz, hogy elláthassák a feladataikat. Minden sejtnek van ugyanis egy feladata, amiért jelen van a testedben. Ha nem adsz neki megfelelő ételt, nem jól működik és Te az egészségesnek vélt étrenddel sanyargatod Magad. Honnan tudom ezt? 10 hónapja mást sem csinálok, csak harcolok azért, hogy egy életen át fenntartható megoldást találjak kövérségem leigázására. És kijelenthetem Neked, hogy szénhidrát megvonással soha nem fogsz életen át tartó fogyást és végleges megoldást találni az ételfüggőségre. Nem ételfüggő vagy valójában, hanem az ételek érzelemkiváltó állapotát szereted. Azt szereted, hogy ezek az érzelmek kihatnak a sejtekre is. Amikor a rántott húst és kukoricás rizst eszed, sokkal boldogabb vagy, mint amikor a grillezett csirkét jégsalátával tolod le. Mert hiányzik az éltető energia a sejteknek és hiányzik a dopamin, ami előidézi azt a kedélyállapotot, hogy elégedett vagy adott pillanatban és nem hiányzik semmi. Boldog vagy, elég az étel és nem kell félned attól, hogy holnaptól máshogy kell enned. A kiutat az ételek iránti függésemből azáltal találtam meg, hogy megértettem, a szénhidrát szegény étkezési rendszer kényszerít rá a sejtjeim éheztetése és a dopamin hiánya miatt, hogy függjek és keressem az élményt, amit a finom étel ad. Azért függsz az ételtől és azért érzed, ahogy zabálnod kell, mert már tudja az elméd, hogy holnaptól sanyargatod magad. Ezért ma mindent, amit csak lehet, meg kell enned. Muszáj, mert holnaptól nincs többé. Holnap ez megszűnik! És itt kezdődik az ételfüggőség csapdája. Mert valójában holnap sem kellene megszűnnie! Csak épp egy keretrendszerbe kellene foglalni az egész étkezési szokásodat.

Mi kell az ételfüggőség leküzdéséhez?

Meg kell tanulnod a célkitűzés helyes módját és az énképeddel kellene első körben tisztában lenni. Tudnod kell, mi az, amiért érdemes élned. Ehhez nagyon egyszerű kérdéseket kell tisztáznod? Milyen álmaid vannak? Mit kell ezekhez megtenned? Milyen pozitív tulajdonságaid vannak? Miért vagy értékes ember?

Ha ez megvan, akkor az egyetlen megoldás a HELYES ÉTKEZÉSI RENDSZER kialakítása, mert enélkül semmilyen módszer nem létezik az érzelmeid éhségcsökkentésére. Amennyiben az emésztőrendszered helyre áll, megszűnik az a sok negatív érzelem, ami arra késztet, hogy mértéktelenül egyél. Nem kívánnál ennyi ételt, ha megadnád azt a testednek, amit kell.

Meg kellene értened, hogy az életmódváltásban és hívhatjuk első körben fogyókúrának is addig az időszakig, amíg el nem éred a kívánt súlyt, nem kell sokkal kevesebbet enned, mint „ételfüggőséges zabálásaid alatt”, csak épp tudnod kéne, hogy Neked hogyan, mennyit és milyen arányban kell. Meglepődsz, hogy 2500 kalóriát is kapnak az ELIT-esek, és küzdenek ezért, hogy meg tudják enni azt, amit kell! És ebben a jóllétben fogysz le, nem pedig a csirke-saláta kombóban!

Azt a hibát követed el, hogy sanyargató szénhidrát csökkentett ételekkel kívánod a súlyt elérni, ezáltal soha nincs olyan dopamin termelés, ami Nálad kielégítő szintet eredményez és mindig arra fog törekedni a tested, hogy újra visszatereljen a dőzsölés időszakára, mert megjegyezte, tárolta azt, hogy Te akkor érzed jól magad, amikor zabálhatsz kedvedre. Jó hírem van, ehetnél annyit, hogy ne éhezz, Te ehelyett nekiállsz ételirányzatokkal étkezni és eleve felesleges elkezdened, mert nem fogsz kitartani ilyen étrendekkel.

Amennyiben megtanulnád azt, hogy nem az 1200 kalóriás étrend a célravezető, hanem az, amiben haladok én is a célom felé és teszik ezt sokan mások is rajtam kívül, akkor minden értelemben helyre állna a hormonháztartásod, az anyagcseréd és partnerként venne részt a szervezeted a fogyásban. Jelenleg viszont a sanyargató szénhidrát megvonással sokkolod a szervezetedet és az önműködő folyamatait nehezítetten látja el. Nem vagy partnere, nem figyelsz rá. Elvárod, hogy „segítsen” Neked a fogyásban, miközben Te sem segítesz neki.

Érzelmeidet az emésztőrendszer és gyomor körüli állapot irányítja. Ha ott nincs rendben valami, akkor az agynak üzenet indul: éhes vagy, ingerült vagy, feszült vagy, letargikus vagy. Ha ezt rendbe teszed, akkor az érzelmi mérlegedben nem lesz többé kilengés. Megkapja a tested azt, amire vágyik. Megkapod a megfelelő boldogsághormon termelést. Kielégülést érzel étkezések közben, nem koplalsz, rendszeres időközönként és viszonylag elég sokat ehetsz. Itt kezdődik az érzelmi evés leküzdése. Táplálkozás! Ez a kulcsa az érzelmi evésnek is! Ha erre rájöttem volna évekkel ezelőtt, akkor rengeteg évet nem pazaroltam volna el.

Életünk során azért hagyunk ki nagyon sok örömet és lehetőséget, mert nem hozunk meg döntéseket. Viszont Te életed bármely szakaszában dönthetsz úgy, hogy mindent megváltoztatsz! A duci dívány ezért született. Mert én hoztam egy döntést. 10 hónappal később pedig láthatod a történetemből: minden megváltozott. Olyan életutam lett, amit 33 évig nem tudtam felszínre hozni.

Ehhez csak egy döntés kellett! A döntés, ami esetemben megoldott több területet. Mindezt úgy, hogy merőben más életpályán mozogtam eddig, 10 hónapja csupán egy hétköznapi közgazdász voltam egy extrém túlsúlyos lány, egy géppuska lábú ex tinédzser. És mi történt azóta? Testsúlyom súlytöbbletének felét leadtam már, küldetésem lett a proaktív életviteli megoldások tanítása, edzőnek tanulok, dietetikus leszek és leszámoltam az érzelmi evéssel. 

Te vágynál ennél többre csupán egy döntéstől?