Rengeteg emlékem van a sportolással kapcsolatosan gyerekkoromtól fogva és mind-mind egy kerek egésszé formálja a mozgásról alkotott képet a mentális rezgéseimben.

12 évesen rengeteget bicikliztem a lakótelepen, szinte egész nap, messze-messze és körbe-körbe. Aztán ahogy elkerültem a középiskolai évekre, az első 3 évben szinte semmilyen komoly mozgást nem űztem. Amikor komolyan elkezdett érdekelni a testem, az 18 éves koromban volt. Itt az összes RR és Norbi DVD-t, Bíró Ica VHS-t és Cindy Crawford fitnesz videót kívülről fújtam. Akkor számomra még csak így létezett az edzés fogalma. Volt idő, amikor walkmanre vettem fel dalokat és az udvaron a kapu és garázs között sétálgattam. Ennél eltökéltebb viszont soha nem voltam, és őszintén szólva, távolt állt tőlem bármiféle csapat vagy egyéni sport fogalma.

A testnevelés órákat mindig úgy éltem meg, hogy rettegett 45 perceim következnek, ahol az iskolarendszerben oktatott zsámoly ugrás, hátra bukfenc, meg épp kötélmászás megpróbáltatásai várnak rám. Kifejezetten utáltam minden tesi órát és a tanárokat is. Egytől egyig. Egyszer otthon hagytam a felszerelésemet, és amikor elmondtam a tanárnak, azt felelte: Maga fiam olyan kövér… Tegyük hozzá, hogy női tanár volt. Kati néni. Ha rémlik egy-két olvasó osztálytársamnak. Na, szerintem ott kezdődik a probléma a sport megszerettetése kapcsán már gyerekkorban, hogy egy „kúper-teszt” köré formálódik az egész oktatási rendszer, ahelyett, hogy játékosan és élvezettel tanítanának a tanárok testnevelési alapokat. De egy némelyikük annyira nem a tanári pályára való, hogy mély sebeket tudnak ejteni diákjaik lelkében. Ez a tanár azt sem tudja talán, hogy ez a mondata nekem mennyire fájt és felnőtt fejjel jól beolvasnék neki és elmondanám, hogyan kell bánni egy gyerekkel, akit arra kellene szoktatni, hogy akarjon naponta sportolni. Mindig is erős vádlim volt. A „C” osztályba jártak a focista srácok és nyilvánosan géppuska lábúnak hívtak. Akkor szégyellve éltem ezt át, ez egy komoly iskolai lelki megrázkódtatás volt. Egyikük sem ismert, csak azt látták, hogy nem vagyok bombázó, bár legtöbb súlyom 85 kg volt, tehát nem mondhatom azt, hogy az extrém kövérek táborát erősítettem akkor. 18 évesen viszont sikeresen letoltam egyedül egy fogyókúrát, 64 kg volt a legkisebb súly, amit elértem az érettségire. Nem tartott sokáig az állapot, de tudom, hogy nagyon szerettem azt az énemet. Az a baj, hogy 18 évesen nem fogtam fel az egész súlyát, azt, hogy mennyire fog még egyszer fájni nekem a túlsúly és annak lelki terhe. Ha tudtam volna mi vár rám, talán lett volna lehetőségem másként cselekedni.

21 évesen, amikor 92 voltam, elkezdtem járni személyi edzőhöz, erről már írtam korábbi bejegyzésekben, de sajnos nem kaptam kellő motivációt és feladtam. Onnantól folyamatos a leejtő és nem volt megállás 2013-ig. Akkor el kezdtem járni újra edzőhöz, de azt még nem tudtam párosítani megfelelő étkezéssel és mellette ugyanúgy zabáltam.

Eljutottunk 2017-re, amikor megfogalmaztam azt, hogy ez a testi állapot és lelki összeomlás csak a halálba vezet konkrétan, mert sem testileg, sem mentálisan nem vagyok már képes cipelni ezt a 85 kilós súlyfelesleget magamon.

Tudtam, hogy a fogyás két legfontosabb része az étkezés/ivás és a mozgás. Rendkívül nehéz volt az étkezési rendszert helyre tennem, mindig is emiatt szorult háttérbe a sport, hiszen extrém kövéren esélyem sem volt semmiféle mozgásra. Nagyon sok mindenben megnyilvánult a kövérségem fizikailag. Egy kövér lánynak ekkora súlyt cipelni iszonyatosan megterhelő. Sokáig sétálni, kirándulni, ácsorogni nem tudtam. Bárhol jártunk, mindig ülőhelyet kerestem, ahol pihentethetem a talpamat. Ha valahová fel kellett mászni, mondjuk egy várhoz nyaraláson, akkor terrornak éreztem a lépcsőzés miatti légszomjat. Szerettem volna korcsolyázni, egyszer el is mentünk páran kori pályára. Nem volt olyan korcsolya, amit be tudtam volna csatolni a vastag bokám miatt, vagy ha találtunk is fűzőset, akkor képtelen voltam megállni a korcsolya síntalpán. Korlátozottan tudtam részt venni kalandparkokban vagy bobozáskor. Számomra ezek testileg félelmet keltő helyzetek voltak, amiből nem volt kiút a fogyáson kívül.

Miután nekilendültem az életmódváltásnak, először sétával kezdtem. Az is borzalmasan megterhelő volt. 600 méternél meg kellett állnom, levegőt nem kaptam. De tudtam, hogy nem adhatom fel, mert nincs más megoldás például ezekre a szánalmas helyzetekre. Minden nap mentem és mentem, fülemen volt az Mp3 fülhallgatója és ritmusra emeltem a lábam. Soha nem hittem el, hogy képes vagyok jelentősebb teljesítményekre. Örültem az 1800 méternek, majd amikor átléptem a 3000-et is, történt egy fordulópontos eset. Ugyanolyan késő délután volt, szokás szerint indultam neki az útnak. Nagyon el voltam merülve a gondolataimban és kizökkenteni sem lehetett volna ebből a mentális burokból. Mégis egy pillanatra elfeledkeztem magamról és hosszú-hosszú percek után tértem magamhoz, hogy milyen régóta megyek. Rápillantottam a mobil alkalmazásra és megdöbbenve láttam, hogy már 4000 métert is áthaladtam. Nem hittem el. Ott abban az érzelem tűzijátékban egyszer csak elkapott a bizonyítási vágy és az első 40 perces közepes tempót felváltotta egy olyan tőlem távol álló harcias km/h menet, amelynek adrenalin kiváltó hatását még soha nem éreztem. Hogy is éreztem volna, amikor semmilyen komolyabb erőfeszítést nem tettem soha edzésügyileg. Csak mentem, gőzerővel, brutális tempóban. A házunk előtt egy kör alakú út van, ami körbe fogja a lakópark házikóit. Átmérője kb 300 méter. Én mindig félkört oda-vissza sétáltam. Amikor odaértem a házunk mellé, elővettem a kis táskámból a telefont és rászegeződött a tekintetem a kijelzőre: „azta….”. Elhagyta a számat egy nem túl szép felkiáltás, annyira sokkolt a szám. Ekkor vettem észre, hogy a ház udvarán, ahol közvetlenül állok, a szomszéd épp valamit rendezgetett, amikor én megszólaltam. Mivel mp3 volt a fülemen, saját magamat nem hallottam, de kiáltásom erőteljes és meglepődött volt, ezért a kelleténél hangosabb. A hölgyre néztem, aki rám pillantott, majd mintha nem hallott volna, bement a házba. De tudtam, hogy látott és hallott. Szerintem érezte, hogy ott egy nagyon jelentős pillanatot élek át és nem akart zavarba hozni. Több mint 5,5km volt a számlálón. Csak néhány hét telt el az első 600 méter óta és olyan szinteket tudtam fejlődni, amelyre korábban nem lettem volna képes. De akkor ott elkaptam azt a lelki küzdeni akarást és szenvedélyességet, ami szükségeltetik a kitartó sporthoz.

Ekkor ismertem meg azt a fogalmat, hogy „adrenalin okozta kielégülés”. Menni, menni, gyorsan, erősen, még gyorsabban, még erősebben. Ez uralta az elmémet. Büszke akartam lenni magamra és meg akartam osztani a világgal, hogy nézzétek, én ennyit bírok már sétálni. Pár héttel később 7,3 km lett egy ilyen estémből ugyanannyi idő alatt. Felfedeztem, hogy a fókuszált vágyak és célok olyan szinteket lépve tudnak motiválni, amitől a sport szenvedéllyé tud válni.

Tudtam azt, hogy ha szeretnék feszes testet és minél kisebb plasztikai beavatkozást (mihez képest kisebb), akkor rá kell segítenem a célirányos edzésekkel, mert a séta önmagában nem fogja formálni a testrészeimet külön-külön. Nagylánynak éreztem már magam, úgy voltam vele, hogy annyit jártam edzőhöz, hogy nem kell már nekem. Elmentem a helyi terembe. Ott egy rendkívül rossz légkör, hangulat és atmoszféra fogadott és az előre megvett 10 alkalmas bérletet kidobtam. Azt éreztem, nem akarok többé odamenni. Beléptem a terembe, ott volt több edző, egyik sem érzett késztetést, hogy segítsen, pedig többen is figyeltek. „Na, a dagi próbálkozik”… láttam lelki szemeimmel. 10 perc után majdnem sírva felhívtam régi edzőmet, hogy visszamennék hozzá, ezúttal TÉNYLEG VÉGIGCSINÁLOM, szerencsés pillanatban találtam meg. 1 óra múlva már vele edzettem, mert volt egy megüresedett helye. Azóta heti 5-ször járok hozzá reggelente. Edzői sulim kezdete előtt szerettem volna komolyan odafigyelni arra, mit hogyan magyaráz, mit hogyan kell csinálnom, és mint mentor elkísérhet az úton. Ezért – bár egyedül is menne már, mert tényleg ismerek minden gépet az edzéstervem is teljesen egyértelmű – én az edzői létemig járni fogok hozzá. A súlyzós edzés önmagában nem elég, mindenképp párba kell állítani aerob/kardió mozgással. Így lett egyik választás az úszás, másik a TABATA.

Az úszás nekem maga a kiteljesedés. Kiskorom óta tudok úszni, de nem jártam gyakran strandra vagy uszodába a testi problémák okán. Szégyelltem magam. Aztán – nem titkoltam eddig sem – nagyon szerencsés helyzetbe kerültem, mert egy olyan házat sikerült venni felköltözött szüleimnek, ahol teljesen véletlenül van egy udvari medence. Soha nem volt igény, ez inkább a sors kezének támogatása volt. Jó időben, jókor született meg ez a lehetőség. Az egész nyarat végig tudtam úszni júliustól. Eleinte csak lassú tempóban mell vagy hátúszást végeztem, de azt éreztem, hogy nem vagyok elég tempós. Fordulópont akkor érkezett, amikor megvettem életem első pulzusmérő óráját. Elképzelésem sem volt arról, melyik sport alatt mennyi kalóriát égetek és milyen pulzus mellett tornázom. Ez az óra megteremtette számomra azt a kézzel fogható virtuális dobogót, ahová minden egyes napon fel akarok állni. Elkezdett hajtani a belső hang, hogy még, még, még. Ennél több van Benned. Képes vagy rá. Meg kell húznod. Erősebben kell taposni a vízben. Kifejlesztettem egy sajátos úszási technikát, amit puppynak becézek, mert leginkább a kiskutyák kapálózására emlékeztet, amikor először tanulnak meg úszni. Kicsit gyors úszás, kicsit sellő vagyok ilyenkor, kicsit szabálytalanul vergődök a vízben, de olyan tempóban és olyan érzelmi mélységekkel figyelem az órát, a számlálót, ami egyszerűen megállíthatatlanná tesz. Ez egy Dia féle Aqua aerobik!

 Pontosan tudom, mennyi a számomra szükséges napi kalória szükséglet. Meg vannak a céljaim és alapul véve a fogyás elméletét, miszerint „égess el többet, mint amennyit beviszel”, konkrétan fókuszált kalóriaégetési finish pontokat tűztem ki. Ezt akármilyen formában, a reggeli teremedzéssel, az esti úszással és TABATA-val el kell érjem. Ez oly annyira átrendezte a fejemben a mozgás iránti elköteleződésemet, ami teljesen más szintekre emeli az edzéseket. Mire gondolok? Bevallom, mivel hatalmas súlyfelesleggel indultam, pld. az edzőtermi edzések alatt előfordult, hogy még edző mellet is úgy végeztem a különféle gyakorlatokat, hogy nem volt a legintenzívebb vagy nem csináltam meg minden sorozatot, csak mert fáj. Amikor szembesültem terveimmel, azaz konkretizáltam egy fókuszba helyezett álmot (edző és életmódtanácsadó szeretnék lenni), akkor kivilágosodott előttem egy képzeletbeli folyosó, ahová a küzdeni akarás és a lelkiismeretes munka is felkarolt. Hiába fáj, a kalória felhasználási kitűzött céltervek miatt minél magasabb kalóriaégetésre van szükségem a megtervezett étrend párjaként. Emiatt eljött az a pillanat, amikor az edzőm helyett ÉN FOGALMAZTAM MEG ELVÁRÁSOKAT az edzéssel kapcsolatosan és én találtam ki magamnak küldetéseket. Pld.: nem volt a kedvencem a 4 perces intervall (amikor 4 perc emelkedős, erőltetett sétát 4 perc kisebb intenzitású másfajta gyakorlat követ). Ahogy szembekerültem a pulzusmérő óra számszerű kalória értékeivel, felismertem, hogy az intenzív edzés mennyivel jobban emeli a pulzust – zsírégető tartományon belül – és hogy ezt milyen fokozatú munkatempóval és edzésfajtákkal tudom legoptimálisabban kivitelezni. Megváltozott tehát a különféle edzőtermi gyakorlatok kivitelezési „kedve”, végrehajtási módja, a minőségi és hatékonysági játék elkezdődött. Én magam éreztem azt, hogy jöjjön az az intervall. Ezt minden alkalommal nem végzem, mert az edzésterv úgy van felépítve, hogy a hét 5 edzésén minden testrészt megdolgozzunk és másféle módon. Amikor nem intervall típusú napunk van, akkor a korábbi „jaj, ezt a gépet utálom, ezt nem akarom, nem lehetne mást…?” féle mondatok kikerültek a szótárból és bekerült a helyére a „még ezt is szeretném majd használni…”.

Vannak napok, amikor minden elképzelésemet felül tudom írni, figyelembe véve, hogy 151 kilóról indultam.

Edzés közben csak arra koncentrálok, hogy belső hangommal egyfolytában ösztönözzem magam a fájdalom hangját ellensúlyozva. Egy combtávolító gép pld. nyilalló fájdalmat tud okozni az izom munkája nyomán és ezt tűrni kell. Ha eredményt akarunk, kell szenvedni is. Ha változtatni akarunk, ki kell lépni a fájdalom mögül és jelezni kell az agynak, hogy ez csupán gyenge próbálkozás, mert sokkal erősebbek vagyunk mentálisan. A harc ott kezdődik a céljaink elérése érdekében, hogy legyőzzük a gyenge pillanatokat és egy olyan konkretizált fókusz-álmot helyezünk magunk elé, amely eléréséhez megtervezett lépéseken át eljuthatunk. Ehhez terv, kivitelezési mód, tudás és akarat kell. A testi fájdalom nem valós, csupán a gyengeség hangja, amit el lehet nyomni. Akarni, hogy a pulzusmérő órát 2 percenként lesve emelkedett állapotú maradjon a pulzus és a végeredmény harcias legyen, kőkemény lelki tréning. Mint ahogyan a fogyás, úgy az edzés is lélekben kezdődik. Aki nem tud átlépni kemény küszöbpontokon, sosem tud fellépni a győzelmi dobogóra és győzedelmeskedik az „…ez nem megy, fáj, elég volt, elfáradtam, nem bírom…”. A testi gyengeség, azaz a fáradtság, a légszomj, a verejték csak az erőnk 30-40%-a. Amikor azt érezzük, hogy már nem megy tovább, akkor még van bennünk többször annyi, csak nem küzdünk eléggé magunkért. Egész egyszerűen nem fontos eléggé a cél. Legegyszerűbb példa erre számos élsportoló. Számukra nincs fájdalom és az olimpiáig képesek menetelni, lemondásokkal együtt. De akár a bikini fitnesz modellek is hasonló következetes és kemény heteket élnek át egy-egy versenyfelkészülés időszaka alatt. Ugyanúgy ott van bennük az akaratgyengeség, mint minden emberben, de képesek a céljaikért ezt háttérbe szorítani.

Velem most nem történt más, mint irányba állítottam a céljaimat és távcsővel mustrálom a fókuszpontokat. Az életmódváltás első szakasza, azaz a fogyás lemondásokkal jár. Korábbi szokások megszüntetése, lustaságunk és fájdalmaink leküzdése, kitartásunk fenntartása a kulcs ahhoz, hogy saját magunk ígéretének meg tudjunk felelni.

8 hónap alatt eljutottam a kanapén fetrengéstől a napi 2-3 edzésig egy tudatosan megtervezett célterv elérése érdekében. Akciótervet készítettem, belehelyeztem az erősségeimet, gyengeségeimet, lehetőségeimet és a veszélyeket. Ezeket konkretizáltam. Az előnyömre fordítom a negatív élményeket is, mert a kudarcokból lehet a legtöbbet tanulni. Nekem sem rózsaszín-cukormázas minden egyes napom. Néha azt érzem, már vagy 30 perce delfinkedek a vízben és még csak 18 perc telt. Máskor meg úgy röppenek át 46 percnyi medencét hullámoztató, katasztrófafilmbe illő jeleneteimmel, hogy ki sem tudok zökkenni a kitartás tornádón, ami felkapott és csak pörget egészen a célig. Én nagyon sokat beszélek magamban. Ez szokásom. Minden megtárgyalok magammal, hangosan rendezgetek, főzök, intézkedek. Ugyanígy pld. a medencében is megfogalmazom önkéntelenül, hogy elfáradtam. Ezekben az ÉNPERCEKBEN kell megráznom magam és feltenni a kérdést: elfáradtál vagy beleuntál? Ha tudok még menni egy kört (8 méter a medence és oda-vissza úszom), akkor volt még bennem energia. Amikor az autónk üzemanyag jelzője pirosan villog, még van benne kb 50 km. Jelez, mert közeledik a vészhelyzet, de ettől még nem üres a tank. Az agyunk is jelzést küld, hogy már nagyon régóta csápolok a vízben.

De én tudom, hogy van még bennem erő. Az az erő, amivel olimpiai bajnok már nem leszek, de az álmaimat még elő tudja csalogatni. Ez az erő mindenkiben ott van. Van, aki elnyomja, van, aki küzd. A döntés fókusz kérdése. Van konkrét cél? Tudjuk az odavezető utat? Ha igen, akkor egyetlen gát van csupán a cél eléréshez: MI MAGUNK!

Dia - ducidívány